Katika annyira jól érzi magát nálunk (vagyis a Gyuri házában, mert azt használjuk vendégháznak), hogy kivett egy hét szabadságot. Én ribizlit szedek a Gézánál, ezért ma ő mesél nektek:
„Köszönöm Marika néni! Még a végén én is rákapok a levélírásra... Most szeretném megkérdezni a véleményeteket néhány dologról... Például arról, hogy ti hogy' vagytok a városokkal?
Mert ha én a felveszek egy hosszú szoknyát vagy ruhát, az erdőben esetleg sáros lesz, viszont a városban minimum kutyapisis. Sokszor mondtam már a Gizi mamának, hogy adja a szüleimnek vidékre a Borzast. Nem tudom miért hisszük mi (felvilágosult, kulturált, intelligens, nyugati) emberek, hogy bármit is birtokolhatunk. Azt gondoljuk megvehetünk állatokat, földeket, egész erdőket. Elhitették velünk, hogy néhány papír feljogosít minket a dirigálásra. Uralkodni akarunk. A kutyánkon, a macskánkon, a gyerekünkön, a szomszédon, a telkünkön, a természeten, a bolygón... mindenen csak magunkon nem.
Az indiánok szerint: „Adj mielőtt elvennél!” Ezért dohányt, szárított fűszert vagy egyebet szórnak a földre ha valamit el/fel akarnak venni. Számunkra nem természetes, hanem filozófiai fejtörést okoz ha arra gondolunk: „Mindent csak kölcsönbe kapunk. Ránk bízták, hogy gondoskodjunk róla.” Pedig ha így van (és nagyon úgy tűnik), akkor felelős vagyok azért a cserép virágért amit a névnapomra kaptam a Cicustól. Kicsit problémás, mert még sosem élt nálam egy virág tovább mint pár hét vagy egy hónap. Egyrészt gondolom azért, mert nem értek hozzá, ami elég szomorú, mert mutatja mennyire nincs kapcsolatom a természettel, másrészt mert én nem locsolgatom „gyógyvegyszerekkel” mint a virágárus néni.
Felelős vagyok a tyúkokért akik tojásait a sarki boltban árulják. Mert ha megveszem őket, hozzájárulok az ő és leszármazottaik szenvedéséhez, akik szintén tizedmagukkal fognak kuporogni egy gyári, egy négyzetméteres fémketrecben.
Felelős vagyok az állatkereskedésben eladásra kínált szomorkodó pintyekért ugyanúgy, mint a kutyámért.
Felelős vagyok azért a földért amit „megvettem” attól aki a magáénak hitte. Emberi tulajdonságnak számít, hogy ami a miénk azzal hajlamosak vagyunk hanyagul bánni. De ha a barátom kölcsönadja a pulóverét vagy rám bízza a kutyáját amíg nyaral, akkor arra úgy vigyázok mint „a szemem fényére.” Ha egy csettintésre visszatérne mindenki a „jó” irányba, akkor holnaptól nem kellene millió környezetvédelmi szakembert foglalkoztatni, mert egyszerűen nem lenne munkájuk. Esetleg „helyreállítóknak” átképezhetnék őket...
Amúgy teljesen nevetséges, hogy ha nincs megfelelő képesítésed, akkor ez a világ téged nem sokra tart. Persze a „tudásod” ma már a technika vívmányai és a számítógépek nélkül nem sokat ér. Azt viszont nem tartjuk szégyennek ha egy ember „csak” annyit tud, hogy mikor kell vetni, kapálni, aratni. Esetleg tudja azt is, hogy hová, miből és hogyan kell a természet által bőségesen osztogatott kincsekből házat építeni. A felesége pedig ismeri a varrás, kötés, horgolás szabályait és bármilyen ruhát, fehérneműt el tud készíteni a családja számára. Ha esetleg még értenek a fa munkákhoz, sütéshez-főzéshez, állattartáshoz, na akkor aztán...kész, vége....megbélyegzettek: Parasztok!
Igaz ha belegondolunk, a legtöbben azért panaszkodunk, mert kizsigerel a nem-szeretem munkánk, robotként megyünk el az életünk mellett, nem látjuk felnőni a gyerekeinket, pénz az sosincs, de ha van akkor nem elég...és mindezt miért? Mert szükségünk van élelemre, ruhára, fedélre a fejünk fölé. Hoppá! „Paraszték” talán mégis tudnak valamit?
Felelős vagyok mindenért és mindenkiért, mert része a világnak, a világomnak még akkor is ha én esetleg azt hinném, hogy kizárólag magammal kell törődnöm és a történetem végén nem kell majd beszámolnom senkinek sem életem miértjeiről és hogyanjairól. Nem valószínű, de meglátjuk...
A természetet "kicselezni", átverni nem lehet. Rövid távon talán úgy tűnhet, de később a következmények mindent megmagyaráznak. Ha szomorúfűzet keresztezel egy nyárfával lehet, hogy belehal, mert lehajló ágainak „kiegyenesítésével” lényének lényegétől fosztod meg. Vajon miért gondoljuk, hogy büntetlenül, vagyis következmény nélkül bármit megtehetünk a természettel? A kutyák fülét és farkát megkurtítjuk, mert mostanság úgy „szokták”. A fák lombkoronáját vasketrecbe zárjuk, hogy kocka formára lehessen őket nyírni. Biztosan nem voltak elég szabályosak és a gömb, mint legtökéletesebb forma nincs divatban, úgy mint az ágak ég felé nyújtózkodó szabadságra buzdító ágai sem.
Marika néni, ön egy kedves angyal! Elképesztő, hogy egy 10 perces beszélgetés a gangon ennyire megváltoztatta az életét. Furcsa érzés, hogy eme nagy fordulathoz nekem is közöm volt. Ebből is látszik, hogy nem mindegy mit beszél az ember szája, mert nem csak a saját, hanem mások világát is alakítja vele. Eztán azon leszek, hogy jobban figyeljek erre. Giorgio bácsi olasz mániája kezd teljesen megfertőzni engem is. Annyira más ilyen hangulatban tölteni napjainkat. Az életet tényleg nem a cukor, hanem a szívre, lélekre ható szavak, mosolyok, ölelések, gesztusok édesítik.
Annyira egyszerű, mégis folyamatosan bonyolítjuk. A Nap valóban erőlködés, elvárások, kontrollálás,akarás,felszínesség nélkül kel fel, ragyog és nyugszik le. Ugyanilyen természetességgel zümmögnek a méhek, lilulnak a levendula mezők, susognak hosszú fűszálak vadlovak léptei nyomán vagy csobbannak kavicsok a patakokban. Nekünk is csupán ennyi lenne a dolgunk. Nosza rajta, én megpróbálom! A költözéssel kezdhetném is..."
