A levél előtt- ladikban az élet


-2. levél
Kedveskéim elmesélem nektek hogy' kezdődött az én "rófúd" életem.

 Mikor a kis Katikával (a Gizi unokájának, a Cicusnak a kolléganője) összetalálkoztam a gangon és elmesélte, hogy milyen jól érzi magát és mi ennek az oka még nagyon kételkedő voltam. Bár részletesen elmondta, hogy milyen dilemmákkal kellett megvívnia azért nagy falatnak tűnt, nagy változásnak. Mindent feladni ami addig a biztonságosnak, kényelmesnek és olcsónak vélt életet jelentette számomra...hát, ebben a korban már nem ugrándozik úgy az ember, szélvész módjára.
 Katika nem érezte túl jól magát a főtt életében, bár egyenesen imádta a szószokat, mártásokat, pásztákat, paprikás krumplikat, nokedlikat...és a csokoládét. A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a tejcsokoládét, a mogyorós csokoládét...mindegy csak a száján befelé menjen. Mindez nagyon szép volt , vagyis inkább finom, de csak amíg ette. Mert utána jött a bűntudat, az önostorozás, a teltségérzet, a husika a pocikán, aztán a koplalás...Elég rapszodikusan váltakozott tányérján ez a mindent vagy semmit. 
És egyszercsak valami megváltozott. Betöltötte a 30-at. Súlyos teher, tudom én. A mi időnkben ez még nem számított tragédiának, de mikor betöltöttem a 65-öt...teljesen magamba zuhantam. Nem kerek szám, engem mégis megrázott. Vagyis inkább felrázott! Ráébredtem, hogy az idő folyóján utazok és a csónakom a torkolat felé tart. Nem sebesebben mint másoké, csak unalmasabban. Ladikom egy három árbócos hajóról álmodik. Pedig nagyravágyásom egy szép vitorlással is megelégedhetne, melyen már ketten utazunk, amúgy öregesen és a szelet kalandvágyón be-, és nem kifogjuk a vitorlából... A csónakban gubbasztva viszont azt hisszük messze van a torkolat, lesz még elég időnk, energiánk, lehetőségünk, napfelkelténk...mielőtt utoljára lenyugodna a Nap... Aztán egyszer arra ébredünk, hogy valaki vizet fröcsköl ránk és csodás, kis, fehér vitorláson állva integet felénk (Son Kánöri) és kiabál, hogy szálljunk át gyorsan, mert cél nélküli ladikunk egy holt ág felé sodródik.
Ekkor két választásunk van. 
1. Mint úri nők makacsul kitartunk nyilvánvalóan elhibázott "úticélunk" mellett és eztán a mocsárban ringatózunk csücsörítve, hátha arra jön egy arany koronás béka...
2. Kapjuk magunkat és az ismeretlen hős felhívására hallgatva, az utolsó még alkalmas pillanatban, a segítő kezet elfogadva szinte átszökkenünk új, élményekkel teli életünk fedélzetére!

Nyilvánvalóan velem ez történt (hajóskapitány = Gyuri), de a Katikának előbb még változtatnia kellett néhány dolgon. Egyszerűen ő úgy érezte előbb meg kell szeretnie a saját ladikját és persze benne önmagát, mivel amíg ő sem jó társaság magának, addig miért is akarna bárki átugrani hozzá, hogy együtt evezzenek az élet tengerén... Amúgy megjegyzem, tapasztalatom szerint a folyó nem küld csak úgy feleslegesen gyönyörű vitorlásokat, sem három árbócos hajókat ha az embernek nincs célja. Ha egyedül vagy egy csónak is megteszi, ha már ketten vagytok akkor küld vitorlást, ha család is van akkor talán egy nagyobbat. Persze bevállalhatsz egy nagy hajót is, lehetsz te a kapitány (már ha ilyen típus vagy), de az azért sok macerával jár. Oda nagy célok kellenek és mivel több hely van, óhatatlanul fel fogsz venni potyautasokat is, akiket talán  kalózhajóról sodort le egy vihar. Azért jól is elsülhet, de tudni kell vállalni a felelősséget és a nagy hajón munka van. Mindenkinek be kell állni, nem számít, hogy kicsi vagy nagy. Nem lehet lazsálni és a naplementét nézegetni, alga koktélt iszogatni...Mondjuk nem vagyunk egyformák, van aki ezt az életstílust szereti. Én a vitorlást választottam. Jobb mint ülni bambán a ladikban és a Gizivel dodzsemezni az ugató kutyája miatt.

 Na, de a Katikánál tartottam. Szóval az unalmas és kiábrándító munkája közben rátalált a "rófúd'-ra.